Na dara!

Na dara!
BMC Records (P) 2004
BMC CD 103

Elõadók:
Szakcsi Lakatos Béla - zongora
Orbán György - nagybõgõ
Lakatos Peczek András - dob

Rostás Mónika - ének
Rostás Csaba - ének

Produkciós adatok:
Szerzõk: Szakcsi Lakatos Béla (1, 2, 4, 6); Szakcsi Lakatos Béla - cigány népdal felhasználásával (3);
Orbán György – Rostás Mónika (5); John Lewis (7)
A felvétel az Aquarium Studióban készült, 2003 decemberében;
Felvétel és mix: Gresiczki Tamás
Borító: Yasar Meral - Huszti István fotóinak felhasználásával
Portréfotó: Huszti István
Art-Smart: Yasar Meral
Architect: Bachman Gábor

Producer: Gôz László
Executive producer: Bognár Tamás

Készült az UPC Hungary, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a Nemzeti Kulturális Alapprogram és az Artisjus Zenei Alapítvány támogatásával.

Pár éve részt vettem egy New York-i partin. Néhányan felváltva zongoráztunk. Amikor rám került a sor, mellémállt egy fickó, majd elismerõ bólogatással megszólított: „Ember, ez nagyszerû, micsoda dzsessz!” Bizonyára sejtette, hogy cigány vagyok, mert azt kérdezte, játszanék-e valami cigány stílusú magyar zenét. Elõadtam neki Rácz Laci egyik hangszeres darabját. „Hú, ez fantasztikus!” – fakadt ki újból, és tudni akarta, képes lennék-e dzsesszesíteni. – Jókora kihívás volt – kísért azóta is.

Elõször fogalmam sem volt, hogyan lehetne hozzákezdeni. Mert nem csak arról van szó, hogy a hangokat áttegye az ember. És nem is a húrokon múlik. Aztán rájöttem. A zene szabadsága a lényeg! Figyeld csak meg, a bõgõtõl és a dobtól a dzsessz szabályos ütemét hallod ezen az albumon, de annak az üteme, amit a zongorán játszom, szabad. És mintha cimbalom lenne, úgy szólaltatom meg.

Nem szeretnék önhittnek látszani, de szerintem egyedülálló ez a lemez. Ha úgy tetszik, stílusteremtõ. Mondjuk ’cigány dzsessznek’ nevezhetnénk – bár néhány amerikai zenész tagadja, hogy létezik európai dzsessz is. Csak a néhai, nagy belga gitáros, Django Reinhardt számított kivételnek. Amikor õt hallották, elismerték, hogy dzsesszt játszik, ha nem is pont olyat, mint az övék. Django nemigen játszott bluest, de a zenéjének olyan textúrája és érzelemvilága volt, mint a dzsessznek. Az én muzsikám óhatatlanul modernebb, mint az övé, és egy másik cigány hagyományból ered. Gondolj csak bele, egy hagyományos magyar cigányzenekar, amelyben hegedû, brácsa, nagybõgõ és cimbalom van, éppolyan egyidejû improvizálást mûvel, mint a klasszikus New Orleans-i dzsesszzenekarok a múlt század fordulóján. A cigányzenekarok különlegessége a hihetetlen idõtartás és a rubato-játék szabadságának kombinációja. Ez elképeszt minden dzsesszzenészt, aki hallott már cigányzenekart. És ezzel a kombinációval találkoznak ezen az albumon is!

Persze nem volt könnyû eljutni idáig. Ahhoz, hogy az ember ilyen zenét alkosson, meg kell találnia magát, fel kell fedeznie az identitását, aztán rá kell sütnie a zenére a bélyegét, hogy egyedien hangozzék. És meg kell találni hozzá a megfelelõ partnereket is.

Ami az identitást illeti, mi a kommunista uralom negyven évében viszonylagos zenei elszigeteltségben éltünk. Kilencévesen kezdtem zongorázni. Nagyon szegény családból származom, úgyhogy a szüleim arra ösztökéltek, hogy vendéglátós zenész legyek, mert az könnyen boldogul. Még gyerekként megtanultam, hogyan kell a prímást kísérni a cigányzenekarban, de aztán tizenéves koromban elõtérbe került a klasszikus zene, egészen addig, míg a konzervatóriumban fel nem fedeztem a dzsesszt. Szerelem lett, elsõ hallásra, és nem volt visszaút. Fokozatosan felhagytam a klasszikus zenével, és belevetettem magam a dzsesszbe. Abban a rendszerben az keltette a felszabadulás érzését, ha az ember úgy játszott, mint a nagy amerikai mesterek. Aztán elsõként kezdtem keverni a stílusokat, néhány kolléga nagy megbotránkozására. Azon is többen megdöbbentek, amikor kiderült, hogy sok rockzenét is hallgatok. Színházi szerzeményeket is komponáltam, de írtam cigány musicalt és rockoperát is.

Végül visszataláltam a klasszikus zenéhez. Visszatértem Bach, Mozart, Stravinsky, Bartók és Schönberg munkáihoz, és megszerettem az olyan kortárs zeneszerzõket, mint a mi Ligeti Györgyünk, Eötvös Péterünk, Kurtág Györgyünk.

De ennek ellenére, noha a kommunista rendszer összeomlásával beköszöntött a szabadság, egyelõre továbbra sem sikerült rátalálnom az identitásomra, vagy visszanyúlnom az õseim zenéjéhez. Azt hiszem, mindannyian féltünk, mert soha nem volt még részünk ilyen szabadságban. Meg persze attól is tartott az ember, hogy kinevetik. Aztán csak-csak eljött az ideje, hogy összeszedjem a bátorságomat, és megmutassam, ki is vagyok valójában.

Azt gondolom, hogy ami ezen az albumon hallható, az világzene, a szó igazi értelmében. Számomra a világzene nem az, amikor egy kubai vagy cigány zenész a saját népe melódiáit játssza, hanem a különbözõ zenei kultúrák és stílusok eggyé olvadása. Nálam most a magyar és cigány elemeket a keleti zene szálai szövik át, de a blues felé is elkalandozom, miközben feltunnek frázisok Bartók I. zongoraversenyébõl, és tagadhatatlan a kortárszene hatása. Ráadásul mindebbõl a dzsessz lüktetése is kihallatszik.

Végül, hogy megtaláljam a megfelelõ partnereket, nem volt egy könnyû eset! A mai magyar cigányzenészek közül kevésnek van megfelelõ háttere az autentikus roma népzene, vagy az egykori kávéházi szórakoztatózene felidézésére. Keresnem kellett pár tehetséges fiatalt, akikkel az alapoktól kezdtük. Kemény dió volt, mert pontosan kellett tartaniuk az ütemet az én rubato-játékom ellenében; s csak tovább bonyolította a helyzetet, hogy idõnként a dobosnak vagy a bõgõsnek is ki kellett lépnie az ütembõl, hogy úgy játsszon, mint én, miközben a másik továbbra is pontosan tartotta, a dzsesszben megszokott módon.

A nagybõgõs Orbán György húszas éveiben járó fiatalember, egy magyar cigányzenész-dinasztia sarja. Ha akarna, nyugodtan bõgõzhetne egy hagyományos magyar cigányzenekarban is. Nagyon tehetséges, és nagyon kapós a dzsesszzenészek körében; tökéletesen érzi ezt a zenét.

A fiatal dobos, Lakatos Peczek András, szintén hihetetlenül tehetséges, és ugyancsak egy ismert zenész-dinasztia sarja. Még húszéves sem volt, amikor megválasztották az Év Fiatal Zenészének a Magyar Rádió tehetségkutató versenyén. Maximalista – és rettentõ keményen gyakorolt, hogy megfeleljen mindannak, amit kértem tõle, pedig nagyon sokat kértem.

A számok némelyikén hallható vokált tekintve óriási szerencsém volt, hogy rátaláltam Rostás Mónikára és férjére, Rostás Csabára. Az õ hangjuk idézi meg azt az autentikus roma népzenét, aminek jelentõs részét magam gyûjtöttem Kelet-Magyarország félreesõ tájain, és amelyek egy része kiindulópontul szolgált a saját szerzeményeimhez is.

Szakcsi Lakatos Béla az ötvenes-hatvanas években a gitáros Kovács Andor együttesében tûnt fel, de a hatvanas évek közepén már saját zenekaraival is bemutatkozott. 1970-ben Pege Aladár kvartettjével elnyerte a Montreux-i Dzsesszfesztivál II. Díját.

Zürichtõl Varsóig, Nürnbergtõl Belgrádig, Észak-Amerikától Ázsiáig a legrangosabb fesztiválokon lépett fel. A George Jinda és Chieli Minucci alkotta Special EFX szólistájaként Szakcsi tizenegy albumon szerepelt szerzõként, illetve elõadóként –, a nyolcvanas évek derekán ezeknek köszönhetõen köthetett szerzõdést az amerikai GRP kiadóval (Sachi, 1988; Mystic Dreams, 1989; Eve of Chance, 1992; Straight Ahead, 1994). Chick Corea többször is méltatta Szakcsi szerzõi és elõadói kvalitásait, aki napjainkig a mûfaj olyan nagyságaival játszott együtt, mint Carmen Jones, Frank Zappa, Art Farmer, Mark Ledford, Dave Weckl, Omar Hakim, Terri Lyne Carrington, Marvin “Smitty” Smith, Jay Leonhart, Gerald Veasley, Victor Bailey, Randy Roos, Zoller Attila, Rodney Holmes, David Sanchez, Bob Mintzer, John Patitucci vagy Jack DeJohnette.

A hazai dzsessztörténetben – elõbb a Rákfogó, majd a Saturnus együttessel – Szakcsinak elévülhetetlen szerepe volt a fúziós dzsessz térnyerésében. Ugyancsak a hetvenes évek kezdetétõl tizenkét éven át tanított a Bartók Béla Zenemûvészeti Szakközépiskola dzsesszzongora szakán. Mindeközben a cigány folklór gyûjtésével és színpadi mûvekké formálásával is foglalkozott. Piros karaván címmel 1975-ben mutatták be elsõ cigány musicalét, melyet az Egyszer egy cigánylány, majd a Cigánykerék követett. Bestia címmel 1989-ben rock-operát írt Báthory Erzsébet életérõl, Amerika felfedezésének ötszázadik évében pedig Cristoforo címmel mutatta be százperces balettjét a Magyar Állami Operaház. Szakcsi egyaránt otthonosan mozog valamennyi zenei mûfajban. Az operaénekes Horváth Ádámmal és a népdalénekes Écsi Gyöngyivel magyar népdalfeldolgozásokat (Virágom, Virágom, 1988), Vukán György zongoramûvésszel négykezeseket jelentetett meg (Conversation for two pianos & orchestra, 1998; Das Duell I-II-III. – Vukán-Szakcsi in Gottingen, 1998; Conversation Plus, 1999; Fourehand, 2000); miközben napvilágot láttak további dzsesszfelvételei Kõszegi Imrével és Jackie Orszáczkyval (Journey in Time, 1998), Bob Mintzerrel és Peter Bersteinnel (On the way back home, 2001). Az utóbbi tíz évben egyre mélyebbre merült Kurtág György, Ligeti György, Eötvös Péter és Pierre Boulez szerzeményeinek tanulmányozásában is, ennek eredménye a hegedûs Kathy Horváth Lajossal készített In one breath címû album (BMC CD 061), melyen improvizációikkal az említett zeneszerzõk elõtt tisztelegnek.

Munkásságáért a Magyar Állam 1987-ben Liszt-díjjal, 2002-ben Érdemes Mûvész-díjjal tüntette ki.

Köszönet Csemer Gézának, a Piros karaván címû musical szövegírójának és Rácz Lacinak a VIII. kerület címû szerzeményben elhangzó témáért.

Külön köszönet Kovács Nimródnak, a UPC Central Europe Group elnökének; Eötvös Péternek; Járóka Líviának; Dési Vilmosnak; Kállai Katalinnak és Pallai Péternek.